Doori Pov.:
Tétován léptem át a monumentális méretekkel rendelkező klasszicista épület tekintélyt parancsoló, mély barnára festett, faragott tölgy ajtajának aranyozott küszöbét.
Nem akarok itt lenni…
Lépteim üresen koppantak a krémszínű márványpadlón, visszhangot keltve kiürült elmémben, ahogy bizonytalanul előrébb haladtam az ismeretlen helyiségben.
Haza akarok menni…
Keserű tekintetemet lassan vezettem körbe a rideg, fakó, kávészín falakon, a sötétbarna, összehúzott drapérián, mely belmagasságnak megfelelő méretű üvegfalat takart.
Az összehúzott függöny találkozásánál lévő résen beszökött fény, mely az ajtó nyílásának hatására a felkavart porszemek gömbölyded hasán megcsillanva, táncoló sziluettet alkotott, titokzatossá téve a szoba légkörét.
Nem akarok itt élni…
A következő pillanatban egy éles pittyenés után a függöny a fal két szélének irányába elindulva engedte szabadjára a kirekesztett fénynyalábot, amely túl hirtelen végzett a helyiségben uralkodó sejtelmességgel.
El akarok futni…
Hiába töltöttem már be a tizenkilencedik életévemet is, abban a pillanatban olyan elveszettnek éreztem magam, mint egy hat éves kisiskolás, akiért nem ment az édesanyja az iskolába a nap végeztével, így egyedül kell haza indulnia a dermesztő szürkületben.
- Üdv itthon – hangzott el az első mondat, mióta elhagytam a temetőt.
Megfagyott az ereimben a vér.
Nem mintha nem tudtam volna, hogy mi vár rám ezek után, de így kimondva, hallani, kegyetlenebbül ért, mint vártam.
Megráztam a fejem, hátha sikerül elijesztenem a körülöttem kísértetté sűrűsödő kétségbeesést, ám inkább csak azt értem el vele, hogy felkavarva lebénult gondolataimat elszédítsem magam, kihúzva lábaim alól a szőnyeget.
- Itthon… - suttogtam, majd szájpadlásomon felejtve nyelvemet, szétnyílt ajkakkal folytattam tovább a semmibe révedést.
- Gyere, megmutatom a szobádat, utána körbekísérlek a házban, ha szeretnéd. De egyedül is bejárhatod, ha magányra vágysz. Megértem – húzta féloldalas, együtt érző mosolyra ajkait az egyetlen rokonom, aki megmaradt mellettem. A keresztapám.
Ez az aprócska, őszinte mosoly volt az a gesztus, ami megtartotta bennem a hitet a világ felé, a hitet a jövőben.
Elég rossz állapotban voltam. Igaz?
- Megyek – fordultam felé, majd megindultam, követve őt a halvány márvány lépcső fokain felfelé.
Ujjbegyeimmel éppen csak érintettem a korlát jéghideg felszínét, mégis úgy éreztem, hogy a szívem legbelső csücskét is azonnal átszövi a fagy érdes fonala.
Éreztem, hogy a keserűség savként emészti fel bensőmet.
Sírni akartam. Sírni, hogy megtisztítsam magamat ettől a gyötrő nyomortól, ám hiába szerettem volna mindennél jobban, nem sikerült.
Túl frissek voltak a sebek, túlságosan az elején voltam az egész folyamatnak, még fel sem fogtam igazán, hogy mi történt. Az ember meg képtelen őszintén, mély fájdalommal sírni, ha még nem élte meg az érzéseit.
- Íme, ez lesz a te birodalmad. Most még nem olyan bizalomgerjesztő, de úgy rendezed be, ahogy szeretnéd. Ha igényed van rá, át is festhetjük.
A következő pillanatban kitárult előttem egy hatalmas fehér ajtó, amely halvány ibolya falakat rejtett maga mögött, egy hófehér baldachinos ággyal.
A mennyezet szintén fehér volt, ahogy a padlót borító szőnyeg is. Csak a függőleges felületek pompáztak lila színben.
Az ablakhoz lépve óvatosan elhúztam az ablak elől az apró, lila ibolyákkal díszített fehér függönyt, majd az erkélyajtóhoz léptem.
- Nem kell változtatni semmit, megfelel így is.
Nem néztem hátra, mégis tudtam, hogy keresztapám egy bólintással tudomásul vette, amit mondtam.
- Szeretnél egyedül lenni?
- Igen.
Ezek után már csak az ajtó csukódását hallottam és keresztapám távolodó lépteit.
Kezemet a kilincsre helyezve nyomtam le, kitárva magam előtt az ajtót, ami a szabadba vezetett.
A táj, ami a szemem elé tárult, belém rekesztette a levegőt.
Annyira elvarázsolt a budai hegyek látványa, hogy azt sem vettem észre, hogy az őszi alkony szele szinte már csípi az arcomat.
A nap két magaslat találkozásánál süllyedt egyre mélyebbre az ég vásznán, narancsos-rózsaszínre festve a hegygerincek vonalát.
A Jóisten ecsetje húzza a legszebb vonalakat, és az Ő palettáján vannak a legteltebb, legkifejezőbb színek. Ez kétségtelen.
Olyannyira elvarázsolt a látvány, hogy elmosolyodtam.
Igen… A Jóisten erre is képes.
Az embert a legnagyobb nyomorában is megajándékozza valami olyannal, ami, ha csak egy pillanatra is, de mosolyba fordítja át a keserű, egyenes ajkak vonalát.
- Köszönöm – suttogtam lehunyva a szemeimet, miközben teleszívtam tüdőmet a természet adta tökéletesen tiszta levegőből.
Fogalmam sincs, hogy meddig állhattam ott a tájat csodálva, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a vakító körvonal már nem látszódik ki a hegyek mögül, csak néhány narancsos-lilás szín sejtteti, hogy nemrégen még ott mutogatta kövér testét a nap.
- Meg fogsz fázni – lopta be magát a fülembe egy lágy, óvatos hang, ami nem érintett váratlanul, inkább kellemesnek hatott.
- Be kellene mennem. Igaz? – fordultam keresztapám felé, aki válaszul bólintott egyet.
- Éhes vagy-e?
- Nem mondhatnám, de azért eszek valamit. Tegnap este ettem utoljára – sóhajtottam, majd megindultam befelé.
Csendben fogyasztottuk el a vacsoránkat, egyikünk sem érezte a szavak szükségét.
- Én a földszinten leszek, a zongora mellett nyíló ajtó mögötti szobában. Bármi van, szólj. Magadra hagylak, nézz szét nyugodtan. Mindenhova bemehetsz, nincsen tiltott, hetedik ajtó – mosolyodott el óvatosan, majd visszatolva székét a helyére, távozott.
- Keresztapu! – szóltam utána.
- Igen? – torpant meg az ajtónál, kíváncsian rám emelve tekintetét.
- A zongorát használhatom majd…?
- Természetesen – lágyultak el a vonásai – ha szeretnéd, betanulhatunk néhány négykezest is – kacsintott, majd végleg elhagyta az étkezőt.
Miután elfogyasztottam az utolsó gyümölcsdarabot is a tányéromról, én is elindultam, hogy felfedezzem a házat.
Nem volt hivalkodó, mégis éreztette a látogatóval, hogy bizony, tehetős ember él a falak között.
Lágy, pasztell árnyalatok domináltak, azok közül is leginkább a barna, néhol egy krémesebb, halványabb színnel megtörve a sötét uralmát. Sehol nem akadt a szemem egyetlen rikító, vagy nem oda illő színbe vagy tárgyba. Minden tökéletesen és harmonikusan volt elrendezve a lakás legeldugottabb kis zugaiban is.
Egyetlen egy stílus volt jellemző az egész épületre, ez pedig a klasszicizmus. Letisztult, egyszerű, mégis elegáns és tiszteletet parancsoló, pont, mint a keresztapám.
Így utólag belegondolva, sosem láttam rajta más viseletet az alvó ruháján kívül, csak öltönyt. Kivéve, ha lovagolni, golfozni vagy futni ment.
A nappaliban megakadt a szemem azon a bizonyos ládán, amibe a temetésen a fehér borítékokat gyűjtöttük. Akaratlanul villantak elmémbe az elmúlt hét eseményei, minek hatására összeszorult a mellkasom.
Hétfőn este még együtt hallgattuk édesanyámmal Szentpéteri Csilla zongoraestjét a Budapest Music Centerben, szombat estére meg már el is temettük.
Öt nap… öt kegyetlen nap, ami gyökerében mérgezte meg az életemet, megkeserítve minden egyes pillanatot, ami ezután következett.
„Őszinte részvétem” – virított a borítékon a jelentéktelen közhely, amit egy számomra vadidegen hölgy helyezett még bele a válaszfal előtti dobozba.
Igazából egyetlen embert sem ismertem, akik megjelentek a temetésen.
Tudtam, hogy mindegyikük a keresztapám ismerőse, barátja, akik csak azért jelentek meg, mert keresztapám megkérte őket, hogy én ne érezzem magam rosszul, hogy senki, az égvilágon senki nem jött volna el leróni a tiszteletét anyám előtt, rajta kívül.
Ki is jöhetett volna, ha minden valaha volt ismerősünket és családtagunkat magunk mögött hagytuk tizennyolc hosszú évvel ezelőtt?
Egyetlenegy koreai embert ismertem itt Magyarországon édesanyámon kívül, ő pedig nem volt más, mint a keresztapám, Kang Joowon, de mindenki csak Mr. Kang-ként emlegette.
- Az a pénz a tiéd, arra költöd el, amire szeretnéd – szakította félbe gondolataim főszerelője a merengésemet lágy hangjával.
- Képtelen lennék elkölteni – ráztam meg kicsit a fejemet egy nehézkes szusszanás kíséretében.
- Mit szólnál hozzá, ha ebből az összegből kiváltanánk évekkel előre a sírhelyet? – vetette fel első ötletét, ami nem is hangzott rosszul.
- Így rendben lesz szerintem – adtam rá áldásomat egy bólintással.
- Nem szeretnél még lefeküdni? Elég későre jár.
- De, tényleg mennem kellene.
- Bármi baj van, tényleg szólj. Ott leszek a…
- …zongora melletti ajtó mögötti szobában – fejeztem be helyette a mondatot, mire mindketten elmosolyodtunk.
- Igen. Örülök, hogy megjegyezted, aludj jól.
- Jó éjszakát… és köszönöm, hogy törődsz velem – sütöttem le a szemeimet.
- Természetesen törődöm veled. Szerettem édesanyádat, ennyit igazán megtehetek érte. Azon kívül te is beloptad magad a szívembe, úgyhogy nem kell aggódnod a jövőd miatt. Vigyázni fogok rád.
- Köszönöm.
- Igazán nincs mit. Elég, ha hálás vagy – azzal elindult a szobája felé, magamra hagyva az elérzékenyült gondolataimmal.
Nem sokkal később én is megindultam a szobám felé, majd felkapva a polcról a tusfürdőmet, beléptem a fürdőszobámba.
Sokáig áztattam magamat, egészen addig, amíg ki nem hűlt a víz a kádban. Szükségem volt rá.
Ahhoz képest, hogy nem csináltam egész nap szinte semmit, fáradtan dőltem be az ágyamba. Hiába is, a fájdalom elveszi az ember erejét, teljesen mindegy, hogy testi vagy lelki eredetű.
Szokásomhoz híven elővettem a telefonomat, majd csatlakoztatva hozzá a jack dugót, bedugtam a fülemet, elindítva rajta az első zenét, ami a lejátszási listámon volt.
Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e…
„ I loved andI loved and I lost You
And it hurts like hell yeah, it hurts like hell…” Ahogy hallgattam, úgy mélyült el bennem a fájdalom, egyre nagyobb kétségbeesést és félelmet ébresztve bennem, ugyanis
Édesanyám nincs többé…
Tétován léptem át a monumentális méretekkel rendelkező klasszicista épület tekintélyt parancsoló, mély barnára festett, faragott tölgy ajtajának aranyozott küszöbét.
Nem akarok itt lenni…
Lépteim üresen koppantak a krémszínű márványpadlón, visszhangot keltve kiürült elmémben, ahogy bizonytalanul előrébb haladtam az ismeretlen helyiségben.
Haza akarok menni…
Keserű tekintetemet lassan vezettem körbe a rideg, fakó, kávészín falakon, a sötétbarna, összehúzott drapérián, mely belmagasságnak megfelelő méretű üvegfalat takart.
Az összehúzott függöny találkozásánál lévő résen beszökött fény, mely az ajtó nyílásának hatására a felkavart porszemek gömbölyded hasán megcsillanva, táncoló sziluettet alkotott, titokzatossá téve a szoba légkörét.
Nem akarok itt élni…
A következő pillanatban egy éles pittyenés után a függöny a fal két szélének irányába elindulva engedte szabadjára a kirekesztett fénynyalábot, amely túl hirtelen végzett a helyiségben uralkodó sejtelmességgel.
El akarok futni…
Hiába töltöttem már be a tizenkilencedik életévemet is, abban a pillanatban olyan elveszettnek éreztem magam, mint egy hat éves kisiskolás, akiért nem ment az édesanyja az iskolába a nap végeztével, így egyedül kell haza indulnia a dermesztő szürkületben.
- Üdv itthon – hangzott el az első mondat, mióta elhagytam a temetőt.
Megfagyott az ereimben a vér.
Nem mintha nem tudtam volna, hogy mi vár rám ezek után, de így kimondva, hallani, kegyetlenebbül ért, mint vártam.
Megráztam a fejem, hátha sikerül elijesztenem a körülöttem kísértetté sűrűsödő kétségbeesést, ám inkább csak azt értem el vele, hogy felkavarva lebénult gondolataimat elszédítsem magam, kihúzva lábaim alól a szőnyeget.
- Itthon… - suttogtam, majd szájpadlásomon felejtve nyelvemet, szétnyílt ajkakkal folytattam tovább a semmibe révedést.
- Gyere, megmutatom a szobádat, utána körbekísérlek a házban, ha szeretnéd. De egyedül is bejárhatod, ha magányra vágysz. Megértem – húzta féloldalas, együtt érző mosolyra ajkait az egyetlen rokonom, aki megmaradt mellettem. A keresztapám.
Ez az aprócska, őszinte mosoly volt az a gesztus, ami megtartotta bennem a hitet a világ felé, a hitet a jövőben.
Elég rossz állapotban voltam. Igaz?
- Megyek – fordultam felé, majd megindultam, követve őt a halvány márvány lépcső fokain felfelé.
Ujjbegyeimmel éppen csak érintettem a korlát jéghideg felszínét, mégis úgy éreztem, hogy a szívem legbelső csücskét is azonnal átszövi a fagy érdes fonala.
Éreztem, hogy a keserűség savként emészti fel bensőmet.
Sírni akartam. Sírni, hogy megtisztítsam magamat ettől a gyötrő nyomortól, ám hiába szerettem volna mindennél jobban, nem sikerült.
Túl frissek voltak a sebek, túlságosan az elején voltam az egész folyamatnak, még fel sem fogtam igazán, hogy mi történt. Az ember meg képtelen őszintén, mély fájdalommal sírni, ha még nem élte meg az érzéseit.
- Íme, ez lesz a te birodalmad. Most még nem olyan bizalomgerjesztő, de úgy rendezed be, ahogy szeretnéd. Ha igényed van rá, át is festhetjük.
A következő pillanatban kitárult előttem egy hatalmas fehér ajtó, amely halvány ibolya falakat rejtett maga mögött, egy hófehér baldachinos ággyal.
A mennyezet szintén fehér volt, ahogy a padlót borító szőnyeg is. Csak a függőleges felületek pompáztak lila színben.
Az ablakhoz lépve óvatosan elhúztam az ablak elől az apró, lila ibolyákkal díszített fehér függönyt, majd az erkélyajtóhoz léptem.
- Nem kell változtatni semmit, megfelel így is.
Nem néztem hátra, mégis tudtam, hogy keresztapám egy bólintással tudomásul vette, amit mondtam.
- Szeretnél egyedül lenni?
- Igen.
Ezek után már csak az ajtó csukódását hallottam és keresztapám távolodó lépteit.
Kezemet a kilincsre helyezve nyomtam le, kitárva magam előtt az ajtót, ami a szabadba vezetett.
A táj, ami a szemem elé tárult, belém rekesztette a levegőt.
Annyira elvarázsolt a budai hegyek látványa, hogy azt sem vettem észre, hogy az őszi alkony szele szinte már csípi az arcomat.
A nap két magaslat találkozásánál süllyedt egyre mélyebbre az ég vásznán, narancsos-rózsaszínre festve a hegygerincek vonalát.
A Jóisten ecsetje húzza a legszebb vonalakat, és az Ő palettáján vannak a legteltebb, legkifejezőbb színek. Ez kétségtelen.
Olyannyira elvarázsolt a látvány, hogy elmosolyodtam.
Igen… A Jóisten erre is képes.
Az embert a legnagyobb nyomorában is megajándékozza valami olyannal, ami, ha csak egy pillanatra is, de mosolyba fordítja át a keserű, egyenes ajkak vonalát.
- Köszönöm – suttogtam lehunyva a szemeimet, miközben teleszívtam tüdőmet a természet adta tökéletesen tiszta levegőből.
Fogalmam sincs, hogy meddig állhattam ott a tájat csodálva, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a vakító körvonal már nem látszódik ki a hegyek mögül, csak néhány narancsos-lilás szín sejtteti, hogy nemrégen még ott mutogatta kövér testét a nap.
- Meg fogsz fázni – lopta be magát a fülembe egy lágy, óvatos hang, ami nem érintett váratlanul, inkább kellemesnek hatott.
- Be kellene mennem. Igaz? – fordultam keresztapám felé, aki válaszul bólintott egyet.
- Éhes vagy-e?
- Nem mondhatnám, de azért eszek valamit. Tegnap este ettem utoljára – sóhajtottam, majd megindultam befelé.
Csendben fogyasztottuk el a vacsoránkat, egyikünk sem érezte a szavak szükségét.
- Én a földszinten leszek, a zongora mellett nyíló ajtó mögötti szobában. Bármi van, szólj. Magadra hagylak, nézz szét nyugodtan. Mindenhova bemehetsz, nincsen tiltott, hetedik ajtó – mosolyodott el óvatosan, majd visszatolva székét a helyére, távozott.
- Keresztapu! – szóltam utána.
- Igen? – torpant meg az ajtónál, kíváncsian rám emelve tekintetét.
- A zongorát használhatom majd…?
- Természetesen – lágyultak el a vonásai – ha szeretnéd, betanulhatunk néhány négykezest is – kacsintott, majd végleg elhagyta az étkezőt.
Miután elfogyasztottam az utolsó gyümölcsdarabot is a tányéromról, én is elindultam, hogy felfedezzem a házat.
Nem volt hivalkodó, mégis éreztette a látogatóval, hogy bizony, tehetős ember él a falak között.
Lágy, pasztell árnyalatok domináltak, azok közül is leginkább a barna, néhol egy krémesebb, halványabb színnel megtörve a sötét uralmát. Sehol nem akadt a szemem egyetlen rikító, vagy nem oda illő színbe vagy tárgyba. Minden tökéletesen és harmonikusan volt elrendezve a lakás legeldugottabb kis zugaiban is.
Egyetlen egy stílus volt jellemző az egész épületre, ez pedig a klasszicizmus. Letisztult, egyszerű, mégis elegáns és tiszteletet parancsoló, pont, mint a keresztapám.
Így utólag belegondolva, sosem láttam rajta más viseletet az alvó ruháján kívül, csak öltönyt. Kivéve, ha lovagolni, golfozni vagy futni ment.
A nappaliban megakadt a szemem azon a bizonyos ládán, amibe a temetésen a fehér borítékokat gyűjtöttük. Akaratlanul villantak elmémbe az elmúlt hét eseményei, minek hatására összeszorult a mellkasom.
Hétfőn este még együtt hallgattuk édesanyámmal Szentpéteri Csilla zongoraestjét a Budapest Music Centerben, szombat estére meg már el is temettük.
Öt nap… öt kegyetlen nap, ami gyökerében mérgezte meg az életemet, megkeserítve minden egyes pillanatot, ami ezután következett.
„Őszinte részvétem” – virított a borítékon a jelentéktelen közhely, amit egy számomra vadidegen hölgy helyezett még bele a válaszfal előtti dobozba.
Igazából egyetlen embert sem ismertem, akik megjelentek a temetésen.
Tudtam, hogy mindegyikük a keresztapám ismerőse, barátja, akik csak azért jelentek meg, mert keresztapám megkérte őket, hogy én ne érezzem magam rosszul, hogy senki, az égvilágon senki nem jött volna el leróni a tiszteletét anyám előtt, rajta kívül.
Ki is jöhetett volna, ha minden valaha volt ismerősünket és családtagunkat magunk mögött hagytuk tizennyolc hosszú évvel ezelőtt?
Egyetlenegy koreai embert ismertem itt Magyarországon édesanyámon kívül, ő pedig nem volt más, mint a keresztapám, Kang Joowon, de mindenki csak Mr. Kang-ként emlegette.
- Az a pénz a tiéd, arra költöd el, amire szeretnéd – szakította félbe gondolataim főszerelője a merengésemet lágy hangjával.
- Képtelen lennék elkölteni – ráztam meg kicsit a fejemet egy nehézkes szusszanás kíséretében.
- Mit szólnál hozzá, ha ebből az összegből kiváltanánk évekkel előre a sírhelyet? – vetette fel első ötletét, ami nem is hangzott rosszul.
- Így rendben lesz szerintem – adtam rá áldásomat egy bólintással.
- Nem szeretnél még lefeküdni? Elég későre jár.
- De, tényleg mennem kellene.
- Bármi baj van, tényleg szólj. Ott leszek a…
- …zongora melletti ajtó mögötti szobában – fejeztem be helyette a mondatot, mire mindketten elmosolyodtunk.
- Igen. Örülök, hogy megjegyezted, aludj jól.
- Jó éjszakát… és köszönöm, hogy törődsz velem – sütöttem le a szemeimet.
- Természetesen törődöm veled. Szerettem édesanyádat, ennyit igazán megtehetek érte. Azon kívül te is beloptad magad a szívembe, úgyhogy nem kell aggódnod a jövőd miatt. Vigyázni fogok rád.
- Köszönöm.
- Igazán nincs mit. Elég, ha hálás vagy – azzal elindult a szobája felé, magamra hagyva az elérzékenyült gondolataimmal.
Nem sokkal később én is megindultam a szobám felé, majd felkapva a polcról a tusfürdőmet, beléptem a fürdőszobámba.
Sokáig áztattam magamat, egészen addig, amíg ki nem hűlt a víz a kádban. Szükségem volt rá.
Ahhoz képest, hogy nem csináltam egész nap szinte semmit, fáradtan dőltem be az ágyamba. Hiába is, a fájdalom elveszi az ember erejét, teljesen mindegy, hogy testi vagy lelki eredetű.
Szokásomhoz híven elővettem a telefonomat, majd csatlakoztatva hozzá a jack dugót, bedugtam a fülemet, elindítva rajta az első zenét, ami a lejátszási listámon volt.
Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e…
„ I loved andI loved and I lost You
And it hurts like hell yeah, it hurts like hell…” Ahogy hallgattam, úgy mélyült el bennem a fájdalom, egyre nagyobb kétségbeesést és félelmet ébresztve bennem, ugyanis
Édesanyám nincs többé…
